Lennék elfojtott ima, hajnali háromkor. Szavak törtnének fel ajkamról, amik itt vannak bent. Éjjelente valahogy könnyebb, talán a fizikai fáradtság miatt vagyok képes ilyesmiket érezni, amik a nappal elkerülnek, vagy épp csak elsuhannak mellettem. Ugyanaz a dal pörög, kitudja hanyadjára. Szeretném, ha nem fájna, de nem akar múlni, akkor sem, ha a könnyeim lepotyognak.
Már legépeltem, majd letöröltem. Legalább ötször fogtam bele, hogy elmeséljem másnak. Mindig csak visszatöröltem, gondolván mégsem kellene őket kimondanom. Mi van, ha ezzel valamit elrontok? Mi van, ha ezzel rombolok csak igazán? Még csak január ötödike van, hajnali fél egy. Nem lehet, hogy máris romboljak, az újévben...
Összehúztam magamon a takarót. A gombóc tovább lüktet a torkomban, próbálom elűzni a melankóliát, de csinos kis fészket rakott már, és a szeretetmadár régesrég egy másik fészken tanyázik. Évente csalogatom őt vissza - de más fészke úgy tűnik, komfortosabb.
Hiszem, hogy az ember nem lehet folyamatosan boldog - pont úgy, ahogy szomorú sem. Ez mind csak egy állapot, és ezek váltják egymást. Nincs olyan, hogy valaki 24 órán át boldog. Az endorfin és a dopamin csak egy kémiai vegyület, egyszer az is csak úgy kiürül, elmúlik, lecsendesedik. Az agy az, ami tehet róla - a levegőben lógó " mi lett volna ha" mondatokkal kezdődik.
Nem sajnáltatom magam, nincs miért. Ha igazán beleakarnék süllyedni az önsajnálat kellően dagonyázható mocsarába, már rég megtettem volna. Minden előtt - na akkor találtam volna ezernyi okot, mert volt ezernyi okom. Talán 12 éves koromtól fogva dacolok a depresszióval, nevezzük nevén a démont. Hiszem, hogy mindenkiben ott fészkel ez a kis mocsok, csak nem mindenki hagyja nőni. Bár harcos vagyok, néhány szörny bérelt helyet foglal a fejemben és akármilyen hangosan örjöngök ellenük, ők csak csendesen mosolyognak rajtam, mert tudják, hogy nem az a nyertes, aki hangosan örül... az, aki csendesen mosolyog. Az az igazi nyertes. Akkor is ha vita van, akkor is ha háború. És én már egy ideje csendesen mosolygok - ha vitáznak velem, ha a szememre hánynak, ha látom, hogy semmi sem abba az irányba halad, ahogy kellene. Vagy csak szeretném az hinni, hogy én vagyok a győztes. Ez is eléggé relatív, hiszen mi a jó irány? Mitől jó egy irány, mitől tudjuk, hogy mi a megfelelő irány? Az élet sokkal összetettebb annál, mint ahogy sokan látják. Irigylem azokat, akik egyszerű képletekkel tudnak élni, bár ez a szegénységnek egy másik formája. Az egyszerűség nem mindig jó, a vibráló szinekkel tarkított részletek - azok az én részleteim.
Ahogy egyszer egy kedves barátom fogalmazott, én ezer celsius fokon égek, én nem tudok csak úgy lenni. Velem kell, hogy forogjon a világ, hogy haladjak, hogy pörögjek, hogy érezzem élek : és ezt az érzést, nekem űznöm kell, hajtanom. Egy tornádónak titulált, egy rohadtnagy hurrikánnak. Akit egyszer bekap a forgószél, megváltozik -ezt állította rólam. Azzal nem számoltam viszont, hogy aki egyszer elhagyja a forgószelet, az majd csak a sivár tájat látja, a rombolást, amit a hurrikán végzett. Így gondolok magamra, mert ez a reális. Sok ember van a hátam mögött, akiket el kellett hagynom ahhoz, hogy lehessen jövőjük. Elhagytam a legjobb barátom -két évre.Tizenkét évnyi barátságot fogtam, és fordítottam hátat neki. A mai napig fáj, hogy meg kellett tennem, hiába vagyunk azóta újra elválaszthatatlanok. Ezek a sebek, hiába hegednek be, láthatóak. Ezek az én harci sebeim. Tele vagyok velük.
Szeretném magam kicsire összehúzni.Beülni a szoba egyik sarkába, és nem gondolni a veszteségekre. De minduntalan ezek úsznak be. Hogy mi miért történt így, mitől lett valami átok és mitől lett valami áldás az életemben. Minden olyan logikus távolról már, mintha csak egy kis mozaiklapokat látnék. Nyilván, ami előttem van, az még jószerével homályos. A tanulság később szűrhető le.
Erősen koncentrálok.
Mármint csak arra, rád, hogy
mit kéne most éreznem.
Nem passzolunk lélekben.
( Závada Péter)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése