5/365

X

A csendbe néha belelüktet a zenefoszlány. Nem tudom, mi lelt bár már nem lepödök meg : ez az érzés újra és újra beköszön hozzám. Mintha kiszippantanák belőlem az örömet, a boldogság egyetlen szikrája sem tapad meg a lelkemen. Kipucultak, fehérre meszeltek. A légüres tér egyik sarkában kuporgok, a szívemet valamit fura érzés húzza össze. Fáj a lélegzet - talán a sírás az, amit folyton visszanyelek.

Lennék elfojtott ima, hajnali háromkor. Szavak törtnének fel ajkamról, amik itt vannak bent. Éjjelente valahogy könnyebb, talán a fizikai fáradtság miatt vagyok képes ilyesmiket érezni, amik a nappal elkerülnek, vagy épp csak elsuhannak mellettem. Ugyanaz a dal pörög, kitudja hanyadjára. Szeretném, ha nem fájna, de nem akar múlni, akkor sem, ha a könnyeim lepotyognak.
Már legépeltem, majd letöröltem. Legalább ötször fogtam bele, hogy elmeséljem másnak. Mindig csak visszatöröltem, gondolván mégsem kellene őket kimondanom. Mi van, ha ezzel valamit elrontok? Mi van, ha ezzel rombolok csak igazán? Még csak január ötödike van, hajnali fél egy. Nem lehet, hogy máris romboljak, az újévben...

Összehúztam magamon a takarót. A  gombóc tovább lüktet a torkomban, próbálom elűzni a melankóliát, de csinos kis fészket rakott már, és a szeretetmadár régesrég egy másik fészken tanyázik. Évente csalogatom őt vissza - de más fészke úgy tűnik, komfortosabb.
Hiszem, hogy az ember nem lehet folyamatosan boldog - pont úgy, ahogy szomorú sem. Ez mind csak egy állapot, és ezek váltják egymást. Nincs olyan, hogy valaki 24 órán át boldog. Az endorfin és a dopamin csak egy kémiai vegyület, egyszer az is csak úgy kiürül, elmúlik, lecsendesedik. Az agy az, ami tehet róla - a levegőben lógó " mi lett volna ha" mondatokkal kezdődik.

Nem sajnáltatom magam, nincs miért. Ha igazán beleakarnék süllyedni az önsajnálat kellően dagonyázható mocsarába, már rég megtettem volna. Minden előtt - na akkor találtam volna ezernyi okot, mert volt ezernyi okom. Talán 12 éves koromtól fogva dacolok a depresszióval, nevezzük nevén a démont. Hiszem, hogy mindenkiben ott fészkel ez a kis mocsok, csak nem mindenki hagyja nőni. Bár harcos vagyok, néhány szörny bérelt helyet foglal a fejemben és akármilyen hangosan örjöngök ellenük, ők csak csendesen mosolyognak rajtam, mert tudják, hogy nem az a nyertes, aki hangosan örül... az, aki csendesen mosolyog. Az az igazi nyertes. Akkor is ha vita van, akkor is ha háború. És én már egy ideje csendesen mosolygok - ha vitáznak velem, ha a szememre hánynak, ha látom, hogy semmi sem abba az irányba halad, ahogy kellene. Vagy csak szeretném az hinni, hogy én vagyok a győztes. Ez is eléggé relatív, hiszen mi a jó irány? Mitől jó egy irány, mitől tudjuk, hogy mi a megfelelő irány? Az élet sokkal összetettebb annál, mint ahogy sokan látják. Irigylem azokat, akik egyszerű képletekkel tudnak élni, bár ez a szegénységnek egy másik formája. Az egyszerűség nem mindig jó, a vibráló szinekkel tarkított részletek - azok az én részleteim.

Ahogy egyszer egy kedves barátom fogalmazott, én ezer celsius fokon égek, én nem tudok csak úgy lenni. Velem kell, hogy forogjon a világ, hogy haladjak, hogy pörögjek, hogy érezzem élek : és ezt az érzést, nekem űznöm kell, hajtanom. Egy tornádónak titulált, egy rohadtnagy hurrikánnak. Akit egyszer bekap a forgószél, megváltozik -ezt állította rólam. Azzal nem számoltam viszont, hogy aki egyszer elhagyja a forgószelet, az majd csak a sivár tájat látja, a rombolást, amit a hurrikán végzett. Így gondolok magamra, mert ez a reális. Sok ember van a hátam mögött, akiket el kellett hagynom ahhoz, hogy lehessen jövőjük. Elhagytam a legjobb barátom -két évre.Tizenkét évnyi barátságot fogtam, és fordítottam hátat neki. A mai napig fáj, hogy meg kellett tennem, hiába vagyunk azóta újra elválaszthatatlanok. Ezek a sebek, hiába hegednek be, láthatóak. Ezek az én harci sebeim. Tele vagyok velük.

Szeretném magam kicsire összehúzni.Beülni a szoba egyik sarkába, és nem gondolni a veszteségekre. De minduntalan ezek úsznak be. Hogy mi miért történt így, mitől lett valami átok és mitől lett valami áldás az életemben. Minden olyan logikus távolról már, mintha csak egy kis mozaiklapokat látnék. Nyilván, ami előttem van, az még jószerével homályos. A tanulság később szűrhető le.

Erősen koncentrálok.
Mármint csak arra, rád, hogy
mit kéne most éreznem.
Nem passzolunk lélekben.
( Závada Péter)

2/365

zene : X

Az elmúlt év olyan sok mindenre tanított meg megintcsak. Magamról, arról, hogy hol vannak a határaim, hogyan léptem át bizonyos kereteket, amikről az hittem sosem fogok. Hogyan lettem bátrabb, hogyan néztem tükörbe, hogyan küzdöttem meg azokkal a démonokkal, amik már egy ideje kellemesen bántalmaztak belülről. Ha visszatekintek az elmúlt évre, sokkal gyorsabban eltelt, mint ahogy reméltem. Januárban elköltözött a nővérem, meg kellett egyedül tanulnom élni - főzni,mosni takarítani magamra. Nagy falat volt - a vágyott szabadság, nem is annyira olcsó.
Éjjelente, emlékszem mennyire nem bírtam aludni. A csendes ház egészen nyomasztó volt, főleg, ha az ember egyedül lakik. Minden zajra összerezzentem és bevallom, eléggé kikészítette az idegeimet. A nappalok jók voltak -nem volt szabályrendszer, akkor jöttem és mentem amikor jónak láttam, a magam ura lettem 24 .évesen. A bármit megtehetek érzete kellemesen érintett. Csak a magány nem.

A február és a március sem telt eseménytelenül. A párom ideköltözött hozzám, a nagybetűs együttélést megelőzte pár érzelmi hullám azzal kapcsolatban, hogy tudjuk-e pontosan, hogy ezzel mit vállalunk be. Ez nem csak arról szól, hogy de jó, hogy 24/7 együtt leszünk, hanem vannak bizonyos kötelezettségek, vannak elvárások, vannak súrlódások és meg persze, lakva ismerkedik meg az ember a másikkal. Hat év kapcsolat után, bőven volt még mire rájönnünk a másikkal kapcsolatban.
Fura, de ezzel párhuzamosan kezdtem el igazán élni : a régi éveimből kimaradt bulik kezdtek bepótlásra kerülni, kezdtem társasági emberré válni, ide-oda menni, kezdtem formálódni. Sajnos, vagy nem, én az a fajta ember vagyok, aki vagy fekete vagy fehér. Sosem szürke. Igen vagy nem, de már nincsenek talánok. És van, hogy átesem a ló túlsó oldalára, túlhajtom magam, meg túlgondolom az életem és persze a stressz meg nem vár. Voltak olyan pontok, amikor csak ültem a konyha padlóján és nem hittem el, hogy minden rendben lesz holnap.

Április és május. Újraépíteni az egész világot, mert atomjaira hullott velem együtt. Még mindig kísértenek azok a rémálmok, azokról a hosszú,fehér kórházi folyósókról, a zárt rendszerekről, arról a fojtó, szorító érzésről. A bűntudat széjjel mardosott, a könnyeim kiapadatlanul folytak naponta többször, egy ronccsá váltam. Ingáztam a kórház és az egyetem között, továbbá próbáltam újraépíteni a világomat. Meg az övét. Meg a miénket és nem volt időm már másra, vagy másokra. Megcsináltam a nyelvvizsgámat, büszkén kihúzhattam volna a mellkasom, de nem tettem. Nem voltam semmire sem büszke az égadta világon, a sikeres félévemre sem, arra sem, hogy túl vagyunk a pokol egy kis szegmensén, itt a Földön. Attól féltem, ha megállok egy pillanatra is én magam is összeroskadok az egész alatt. Még kellett pár hónap, mire mertem aludni. Nem riadtam fel éjjelente, nem néztem körül, hogy hol vagyok és minden rendben van-e.

Az utolsó vizsgám az maga volt a kínszenvedés. Azt hittem sosem leszek túl rajta, de mikor végre sikeresen megkaptam a kettesemet pszichológiából, úgy éreztem nem hiába küzdöttem ilyen erősen. A szabadság ára itt sem volt olcsó, de nem vagyok az a feladós fajta. Az én életem a küzdésről szólt eddig - bár sokan negatív képet csatolnak ehhez, a küzdés tulajdonképpen önfejlesztés. Mikor tudom, hogy majd jobb lesz, és én ezzel az élménnyel több leszek egy nap. A többlet itt nem csak egy szépnek hangzó dolog, hanem tényleges tartalma van. Annyi, de annyi mindent tanultam már az élettől, és hálás vagyok amiért kapom a leckéket.

A nyár elrepült, voltam Miskolcon, eljutottam helyekre, amik hiányoztak tiszta szívből az emlékeim miatt. Szert tettem új barátokra, megalapoztam más barátságokat, újabb meg újabb kérdések merültek fel az életemben, de hálás lehetek, mert mindenre megkaptam időben a választ - mielőtt az év véget ért volna. Sokat tanultam az emberekről és a kapcsolatokról. Már nem görcsölök - engedem, hagyj menjen, nemde? Már nem próbálok görcsösen kapaszkodni, már nem akarok másoktól valaki lenni.
Megtanultam bocsánatot kérni, megtanultam kiállni magamért. Csupa meglepetés várt ebben az évben - olyan tükröt állított elém, amire nagy szükségem volt. Megtaláltam a határaimat. Sok leckét kaptam, sok fájó pofonnal. Jöttek-mentek az emberek.  Híve voltam annak, hogy csak kevés embert engedek közel magamhoz, igazán közel. Megtanultam közel engedni magamhoz őket, és elengedni is őket, ha menni akarnak. Már nem tartok vissza senkit, nem könyörgök és nem fogok futni sem. Aki akar visszajön - ezt a gondolatot talán már három-négy éve őrzöm, vallom. Eddig mindig visszajött, akinek valóban hiányoztam, vagy valóban látott bennem valamit és szüksége volt rám.  Sosem haragszom sokáig, azon vagyok, hogy megértsem az indokot, amiért elhagytak. De az tény, hogy sosem felejtek. Talán idővel ezt is kinővöm, és csak majd úszok az árral, nem veszek semmit a szívemre.

Szeptember-Október-November-December. Az utolsó négyes, talán ez az utolsó négy hónap volt a legintenzívebb, amikor megéltem a változást magamban. Elszámoltam magammal, újabb embereket ismertem meg, mások megintcsak kiléptek az életemből, elkezdtem máshogy nézni a kapcsolataimra, elkezdtem újra szórakozni járni, figyeltem a jeleket az életemmel kapcsolatban. Úgy éreztem, így főleg december végén, hogy kész vagyok letenni azt a terhet, amit egész évben hordoztam. Nem volt könnyű - talán az alkohol is segített, hogy megértsek dolgokat, mögé lássak olyanoknak, amik mindvégig a szemem előtt voltak. Csak ismételni tudom magam -hálás vagyok a leckékért. Innen már csak felfelé vezet az út -szoktam mondani. Negatívan kezdtem az évet, negatív tapasztalatokkal tarkított heteim voltak, de visszanézve már látom a pozitív oldalukat. Ami sokkal fontosabb,nemde?
Semmi sem történik véletlenül. Egyetlen találkozás sem véletlen, minden egyes ember hordoz magában valamit, ami számomra jó lecke lehet. Tanulok másoktól : főleg azt, ahogyan látják ők is az életet, nagyon sok pozitív emberrel volt szerencsém találkozni, akik annyira, de annyira természetükből fakadóan szinte sugározzák ezt. Szeretnék jobb ember lenni - általuk. Motiválnak.

Legyen 2017 az önmegvalósítás éve - legyenek leckék, legyen öröm, legyen utazás, legyen tapasztalat, legyen egészség, legyen kitörés, legyen egy sikeres év sok szempontból. Minden, amit elhatároztam, érlelődjön siker formájában meg - az mindegy mikor, csak egy éven belül. Amikor kész vagyok rá - enyém lesz ; az élmény, a tanulság, a lecke, az öröm, a felfedezés, a többlet.


xoxo
M.